Lelki tuning
Jim Rohn
Korábban azt szoktam mondani magamban reménykedve, bárcsak megváltoznának a dolgok körülöttem. Aztán megtanultam, csak akkor fognak megváltozni a körülményeim, ha én megváltozom.
Jim Rohn
Csatlakozz te is :-)
A barna tehén fia – Mesekör
Kreatív blogger díj
KLIKKELJ :))
KlikkCsere
Kattints ide –>>
Kattanj.hu

Híd az emberek között, avagy építs hidat lélektől lélekig

 

Hogy jön a hídépítés a lélekhez? Mindjárt kiderül, egy kis kerülővel jutunk el a megértéshez: az alábbiakban “elmondom” az előzményeket, aztán nézd meg a 20 perces videót – gyakorolhatod az angol tudásodat is egyben – vagy olvasd el a leírást. Aztán nézegesd meg azokat a honlapokat, weboldalakat, amelyek linkjét a szövegben találod. Nem rövid elfoglaltság, készíts magadnak egy jó kávét vagy teát és egy kis rágcsálni-valót is (pl. nyers céklakarikákat:) és érezd jól magad ebben a “Mesekör”-beli világban.

Feldmár András és Büky Dorka A barna tehén fia című könyvének honlapján találjátok a gyakorlatokat tartalmazó füzetecskét “Practice-book” néven. A  gyakorlatok között szerepel a “Hídépítés” című feladat, amihez alapot és kiindulási támpontot ad ez a videó. (És persze az említett A barna tehén fia című könyv is, melyet ismételten ajánlok figyelmetekbe 🙂
András és Dorka  önismereti csoportok – Mesekörök – keretén belül kíséri figyelemmel és elemzi a csoporttagok által elvégzett gyakorlatokat. (A “Practice-book” feladatai közül minden Mesekörbe jelentkező kap gyakorlatokat attól függően, mit jelölt meg az induláskor problémaként.)

Számomra az egyik legérdekesebb gyakorlat a “Hídépítés”. És ezzel gyűlt meg a bajom leginkább, már csak azért is, mert angol nyelvtudásomat is jó alaposan próbára tette. Aztán 2 barátnőmmel megoldottuk…  🙂

A “hídépítés” folyamata viszont már érzelmi töltést ad, felemelő, ugyanakkor embert próbáló  és még ezernyi érzelmet kicsalogató “próbatétele” a Mesekörnek na és persze ezáltal az önismeret mezsgyéjén haladónak.

A videó fordítása:

Hedy Schleifer előadása: A kapcsolat hatalma

Igazán nagy kiváltság, hogy itt lehetek. És én igazi kiváltságnak érzem az életet, hálás vagyok érte.

1944-et írunk, a szüleim koncentrációs táborban voltak, messze a barátoktól. Az anyámnak sikerült megszöknie, éppen várandós volt velem. A svájci határ mellett voltak, a határ le volt zárva. Az anyám átvetette magát a kerítésen, át Svájcba. Bármi jobb lehetett számára, mint visszamenni abba  a pokolba, ahonnan jött. Az apámnak néhány nap múlva sikerül eljönnie. Aztán 1944-ben megszülettem.

Évekkel később az anyám egy idősek otthonában van Izraelben. Nem ismer meg, én meg csak nézem őt. Ül a tolószékében és nem tudja, ki vagyok én. Megrohannak az érzések: szomorúság, fájdalom és megrökönyödve nézem. Feltörnek az emlékeim, és sajnálom magam. Dühös vagyok, hogy lehet ez, hisz ő az én hősöm. Aztán rájöttem, nem is voltam ott valójában, mert csak a saját érzelmeimmel foglalkoztam. Elhatároztam, átmegyek a hídon az anyám világába. Hittem benne, hogy az ő világa és én egyek leszünk. Elmegyek és találkozom vele. Viszek magammal egy új nézőpontot, más szemmel nézek rá. Ezt tettem, átmentem a hídon hozzá, az ő világába és csak néztem, ő is nézett engem, majd zsidó nyelven ezt mondta: te vagy az én lányom. Sírva fakadtam és ő megsimogatott majd gyengéden letörölte a könnyet az arcomról. Ekkor éreztem, hogy egymásra találtunk, ekkor érkeztem meg hozzá igazán.

Ez a kis történet illusztrálja azt a 3 láthatatlan kapcsolatot, amelyről szeretnék ma beszélni. Ez az un. “kapcsolati tér”. A tér, ami híd az emberek különböző saját világai között. Felelősség egyik embertől a másikig. Felelősség az ember igazi lényéért, valójáért.

Ezt a 3 láthatatlan kapcsot ti is ismeritek, tapasztaljátok, hiszen ebben éltek.  Társaimmal sok-sok éven keresztül dolgoztunk ezen, és most megmutatom, hogy mi is ez a 3 láthatatlan összekötő kapocs köztünk emberek között.

Engedjétek meg, hogy először a térről beszéljek. Egy zsidó filozófus – Martin Buber – azt mondta, hogy a kapcsolataink a köztünk lévő térben vannak. Nem bennem, benned, még csak nem is a köztünk lévő párbeszédben, hanem a térben, amiben közösen élünk. És azt is mondta, hogy ez a tér egy titkos tér. Ha nem tudunk erről a térről, nem tudjuk, hogyan vállaljunk felelősséget ezért a térért amiben közösen élünk. Történetesen beszennyezzük ezt a teret.

Ahogyan én is beszennyeztem az édesanyámmal közös teret. Tudattalanul tettem, közénk álltak az én érzelmeim, amelyeket én tettem közénk. Ha nem tudunk a térről, beszennyezzük automatikusan: egy szóval, egy nézéssel, egy reakcióval, egy kritikával, egy ítélettel. Mi tesszük oda tudattalanul és a tér kényelmetlenné válik. Ha a tér kényelmetlen, arra reagálunk, válaszolunk a kellemetlenségre, erre a tér még kényelmetlenebb lesz. Aztán lassan, de biztosan ezek a kényelmetlenségek egymásutánja  veszélyessé teszi a teret. És ekkor mi reagálunk a térben lévő veszélyre. És hogy reagálunk? Néhányan kirobbannak, ordítanak, mások visszahúzódnak, elrejtőznek, kivonják magukat, az energiájukat a kapcsolatból.

Mit tegyük? Hogyan vállaljunk felelősséget a közöttünk lévő térért?

Ez a titok – mondta Martin Buber. Úgy tudunk felelősséget vállalni a kapcsolati térért, hogy hidat építünk, amin átjutunk a másik ember világába és átvisszük a teljes jelenlétünket, a teljes valónkat a másik oldalra, a másik elé.

Hogyan csináljuk ezt?

Először is ülj le, végy egy mély levegőt. Tedd a lábad a földre. Engedd magad eljutni a jelen pillanatba, engedd magad az “itt és most”-ba, éld át a jelent. Tudd, hogy életben vagy. Légy hálás ezért a pillanatért.  Most van. Ezzel készen is vagy. Ez a legfontosabb kezdet a hídon való átkeléshez, a hídon való utazásodhoz. És most kezdj el tudatosan és határozottan átsétálni a hídon elvágva azt a gumikötelet, ami visszahúz. Visszahúz az előítéleteidhez, történetedhez, identitásodhoz, akinek hiszed magad, érzéseid, érzelmeid, bármi is legyen az a világodban. Mind engedd el!

Csak egy dolgot vihetsz magaddal, egy kis műanyag táska az “útleveleddel”. Mégpedig azért, mert semmit nem hozhatsz át a másik oldalra, ami te vagy!

Nos, megérkeztél a másik oldalra. Mit teszel? Figyelj! Nyitott szívvel figyelj! Új szemmel figyelj! Új szemlélettel, új nézőpontból.

Marcel Proust francia író mondta, hogy “Az élet kalandja nem az, hogy új tájat fedezz fel, az élet kalandja új szemmel nézni a régieket.”

Nos, te hozod az új szemedet, az új megnyitott szívedet és a lelkedet teljes egészében és figyelsz. Olyan, mintha egy új nyelvet tanulnál. Új zene, új ritmus. Figyelsz, ismételed a szavakat. Hallom, ahogyan mondod: “- az enyém vagy?”  És tanulsz. Tanulod az új világ tájképét.

És mi történik a másik oldalon? A másik oldalon találkozás történt. Mi is ez a találkozás?

Biológiai szinten a találkozás rezonancia két agy között. Azaz két agy rezonanciája, hídja egymáshoz. 2 limbikus rendszer, ami együtt rezonál. Az idegbiológiai kutatások kimutatták, hogy ha 2 elme rezonál, a központi idegrendszerünk kezd lenyugodni. A másik szemén,  a másik rezgésén keresztül lehetséges ez. Mert azt is felfedezték, hogy agyunk az egyetlen szerv, amely nem belülről szabályozott. Kívülről irányított, szabályozott, mégpedig egy másik elme által. Szükségünk van egymásra az önszabályozáshoz. Mert csak a másikon keresztül tudunk szabályozni.

Kb. 10 éve a kapcsolati neurobiológusok felfedezték, hogy azok a tükörneuronok, amelyek agyunkban vannak, tesznek képessé bennünket a részvétre, együttérzésre, mások igazán mély megértésére. És ezalatt a találkozás alatt ezek a bizonyos tükörneuronok nagyon élénken működnek.

Mi történik ezután? Új idegpályák alakulnak ki az agyban, melyek lehetővé teszik, hogy kapcsolatban lehessünk egymással. Mert felfedezték, hogy az agy rendkívül képlékeny. Bármikor képes megváltozni életünk során. Ezek az új idegpályák, melyek kialakultak az agyunkban, lehetővé teszik a nagyobb kapcsolati intelligenciát.

Ez a találkozás biológiai értelemben véve.

Más értelemben nehezebb megfogalmazni, mi is a találkozás. A találkozás két teljes ember  “lényének”, jelenlétének találkozása. 2 életerő, 2 emberi lény, 2 lélek találkozása. Mi ez az életerő, életeszencia?

Apámnak van erre egy története, ő az univerzum legnagyobb zsidó történetgyűjtője. Szerette elmesélni őket és ő nevetett rajtuk a legjobban. Ez a történet Mr. Goldbergről, a szabóról szól. Valaki akart tőle egy öltönyt. Felpróbálja az öltönyt és mondja: “Mr. Goldberg, ez az ujj egyáltalán nem passzol.” Mr. Goldberg komolyan néz és mondja: “Igaza van, ehhez az öltönyhöz így kell tartania a karját.” – “De a másik ujj se passzol” –  Mr. Goldberg mondja: “Ehhez az ujjhoz így kell tartania a karját és a vállát” – “A jobb lábon is furcsa” – “Igaza van, ezt a lábát fordítsa kicsit befelé” – “És mi van a másikkal?” – “Tartsa a lábát így” – Az öltöny rendben volt, a férfi kimegy az üzletből. Egy pár jön vele szembe és a nő mondja a férjének: “Milyen csodálatos szabó! Ilyen állapotban van ez az ember és mégis tökéletesen illik rá az öltöny!”

Nos, mi is ilyenek vagyunk! Mi is ilyen öltönyben járkálunk! Mert alkalmazkodunk az életünkhöz. Nem is tudjuk, hogy viseljük, hogy magunkra vettük, hogy ez igazából egy túlélő öltöny. Nem tudjuk, de attól még ilyenek vagyunk! Ha pl. alkalmazkodom ahhoz, hogy hideg és távolságtartó vagyok, azt hiszem, az én vagyok!

Pedig az igazi lélek, maga az ember, a lényegünk az öltönyön belül van, méghozzá sértetlenül. Belül van a valódi lényegünk. Amikor átmegyünk a hídon – lelkierőnk segítségével – lehetővé válik, hogy ez az átalakulás megtörténjen: a túlélő öltönyből az igazi valónkká emelkedjünk. Az együttlét által jön felszínre az igazi énünk, lényegünk, eszenciánk. …….hogy megláthassuk a különbséget, a csodálatos átalakulást, hogy milyen más voltam valaha, különböztem, most pedig itt vagyok. Ez ugyanúgy én vagyok.

Anyám történetével kezdtem és most elmesélek egy másikat az unokámról, Leóról. Isztambulban voltam vele és az ágyban feküdtünk, összebújva néztünk egy filmet. Egyszer csak azt mondja Leó: “Nagyi, szeretlek.”   – “Én is szeretlek Leó” – mondtam. – “Nem, én szeretlek” – válaszolta ő. -“Igen, te szeretsz és én szeretlek” – mondtam. -“Nem nagyi, én szeretlek.”- És ekkor megértettem. Nem akarta, hogy eltérítsem a szeretetét. Azt akarta, menjek át a hídon hozzá, fogadjam be a tiszta szeretet-eszenciát, amit adott nekem. És így tettem. ránéztem, befogadtam, hagytam, hogy átitasson amit mondott és azt mondtam: Leó, hallottam, szeretsz engem. – És az arca felragyogott. Megtanított arra, hogy bátorság kell ahhoz, hogy összekapcsolódjunk. Legyen bátorságunk hát felvállalni a kapcsolatot, a kapcsolódást.

Eszembe juttat egy szép mondást egy szufi költőtől: A jó és rossz tettek eszméjén túl létezik egy másik dimenzió. Ott találkozunk. (Jelaluddin Rumi)

Nekem is van egy álmom, egy látomásom: 19 millió pár, akik birtokában vannak ennek a köteléknek, ismerik azt a köztünk lévő teret és átmentek már az egymáshoz  vezető hídon, találkoznak az emberek egymással, a lényük a lényükkel. Ezek borzasztóan fontosak számomra, mert a gyerekek ebben a térben nőnek fel, amely közöttünk van és a párok között tér a “játszóterük”.

Ezért kitaláltam, hogy 2012. november 11-e nemzetközi hídépítő és a hídon áthaladás napja legyen. A párokért, az igazi emberekért, a nemzetekért. Remélem, hogy eljön az az idő, amikor a nemzetek tudni fogják, hogy van egy tér közöttük, és vigyázni fogják ezt a titokzatos teret és megértik, hogy van egy híd, melyen át kell menniük egymáshoz, lélek a lélekhez, és felelősséget kell vállalnunk egymásért, ember az emberért.

“A jó és rossz tettek eszméjén túl létezik egy másik dimenzió. Ott találkozunk.”

Related posts:

2 Responses to “Híd az emberek között, avagy építs hidat lélektől lélekig”

  • Nagyon szép Mariann, köszönöm!

    [Reply]

  • „Üzenet a szeretet szivárványával…”
    Jeligével
    Híd az emberi kapcsolatok között
    Egy ember, valahol Európában, és annak egy kis országában, Magyarországon elhatározta, hogy emlékdalt ír a 2001.-ben leomlott New Yorki Világkereskedelmi Központ, más néven WTC tornyok leomlásában elhunytak emlékére.
    Az emlékdal megszületését ihlette az a tény hogy a nagy gazdagság mellett, a nyomor és a szenvedés, mint egymás ellentéte mind jobban erősödik és elhatalmasodik, sőt a földön minden szenvedő ember tiszteletére is kéne tán egy emlékdalt útjára bocsájtani.
    Ez az ember, nagyon nagy gondban volt ezután, mert sem angolul nem tudott, sem zeneiskolai végzettsége nem volt, de még csak saját zenei stúdiója sem volt a hanganyag elkészítéséhez és kiadásához a hangszerén kívül. Ráadásul, még egy ennél sokkal nagyobb baja is akadályozta.
    Ez az ember nagyothalló volt, miként Beethoven, de azért a zenei hallása jó volt, és elégséges ahhoz, hogy akár még egy zenekari művet is megalkothasson.
    Az ihletés motivációját, különleges hatások indították el benne, különleges alkalmakkor.
    Mondjuk ezt a nagyothalló embert zenész, zeneszerzőnek, aki még a zenei dalszöveg versek írásában is autodidakta úton annyira kimunkálta ismeretét, hogy ekkorra már egy néhány saját zeneműve szerzeménye is megszületett. Sokat tanulhatott ő is a szakirodalmakból.
    Egészen fiatalon ismerkedett meg a zeneművészet, és abban is a legkülönfélébb műfajok előadásával, jóllehet születéstől kezdve egészség károsult nagyothalló volt. Időnként zenetanárokhoz is és vendéglátós zenészekhez is meglehetős rendszerességgel eljárt tanulni.
    Sőt, egy nem teljesen ép emberi egészség is közölhet, a világgal hiánytalan, teljes értékű üzenetet. Jóllehet, ennek a nagyothallónak még a látásával is baj volt, mert olvasó szemüveget kellett neki viselnie időnként, de ez sem vette el kedvét a művészettől és az alkotástól.
    Ez az ember, be akarta önmagának, és még a világnak is bizonyítani, hogy az egészségkárosodás nem lehet akadálya a határokon átívelő zene, dalszövegvers, sőt irodalmi versek, prózák, novellák, sőt még a regények szárnyalásának sem.
    Mindegy, hogy egészséges e az, aki azt írta, vagy ha azt, már a világ körüli útjára bocsájtotta. Ráadásul szenvedélyes olvasó is volt ez a hallássérült, noha nagyobb iskolákat nem végzett el. A művészetnek, igazi szárnyaló, és erős üzenete van mindenkor.
    Ezt korán felismerve, mint rokkant, kitanulta még a méhész mesterséget is, de azért a zenélést csak nem akarta abbahagyni. Előbb tangóharmonikán, majd zongorán és szintetizátorokon, és végül az orgonaművészet világában kötött ki. A helyi kocsmákban is rendszeresen zenélgetett.
    Bár nagy jövedelemre nemigen tett szert, de a szakmába beletanult annyira, hogy még egy szórakoztató vegyes műfajt játszó zenekart is alapított néhány zenész ismerősével. Érezte mindvégig, hogy üzenete van az emberek számára, és azt, mint a szivárvány, közvetítenie kell.
    2010.-ben, aztán érdekes fordulatot vett a művészeti élete, mert megkereste egy író azzal, hogy munkát ajánl neki fizetségért. Noná, hogy elvállalta az író versének feldolgozását, és megzenésítését.
    Ekkor még nem tudta, hogy ez fogja az alkotó életét talán még nagyobb szintre emelni.
    Mert aztán nemcsak a fizetség hajtotta, hanem a művészeti alkotói vágynak a büszkesége is.
    A művet elkészítette, aminek zeneszerzője ő volt, a szövegírója pedig a munkát kínáló író.
    Az író, aztán vagy hiúságból, vagy irigységből, összeveszett ezzel a nagyothalló művészünkkel, és rögvest azon nyomban beperelte, szerzői jogának a megsértése végett.
    A per, egy év múlva le is zajlott, és azzal zárult, hogy nem történt szerzői jogsértés.
    Igen ám, de ez a közös szerzői munkától más művészekkel, egy életre elvette a kedvét ennek a nagyothalló rokkantnak, melyben kishíjján valóban bele is rokkant ez a zenész zeneszerző.
    De a zenélést és a zeneszerzést nem hagyta abba, és bízvást fogadást tett még a versírásra is.
    Pedig, reménysége szerint ezzel az íróval, tán egy szép híd épülhetett volna fel az üzenetek és a szavak szárnyán, a zene szivárványával ékesítve az emberi kapcsolatok között.
    Ekkoriban zajlott a televíziókban a legkülönfélébb zenei faktorok műsorai, hol zenei csillagok tűntek fel és le az ismertség égboltozatán.
    A mi nagyothallónk efféle babérokra ugyan nem vágyott, de csodálta egy vak leány szédületesen szép hangját, ki hangszeren is játszott egyben.
    A mai modern irodalmi versek, novellák közé egy félig antik, félig próza, sőt még ódaszerkezettel is írt egy verset. Amit még dalszöveg versnek is alkalmasan szerkesztett meg. A „Duna Keringője” címet adta neki. Sőt még egy külön verset is írt „Duna” címmel.
    A buzgalom, mindig egy művészeti ihletés kútfeje, így akként döntött, hogy tanul a régiektől, és Strauss példáját veszi mintául. Egy nemzetközinek szánt keringő könnyűzenei dallamaira szerkesztette meg ezt a zeneművet, sőt még egy igen szép videót is készített hozzá.
    De ez nem volt elég, ugyanis ez után több írótársával összefogva, előbb a „Szél szárnyán” c. közös antológiát készítették el, majd nem sokra rá, a „Sodrásban” c. közös antológiát is kiadták.
    Híd épült az emberi kapcsolatok között. Az egészséges és a nem egészséges között…
    Azután ezeknek az antológiáknak és a verseinek bemutatójára, megkereste a helyi vakok és gyengén látókat, a mozgássérülteket, ahol büszkén kiállt amellett, hogy ő egy nagyothalló zeneszerző, és egyben zeneművész, író. Sőt a rokkantak között művésztársakat keresett, talált.
    A művészeti munkásságát a méhészkedés mellett annyira sikerült a sok-sok visszavetettség és gáncs, sőt irigység ellenére sikerre vinnie, hogy valóban, mit egy híd, a művészete, és az alkotásai is, az egészségileg hiányos, vagy beteg rokkant emberek, sőt az egészségesek előtt is megáll.
    Elmondhatom erről az emberről azt is, hogy elképesztő kitartással és céltudatossággal azt is eltökélte, hogy megcélozta a kántori ismeretek elsajátítását is, ugyanis igencsak előrehaladott tanulmányokat folytat az egyházzene, és orgonaművészetben is.
    Ami, nem kis dolog egy hallássérülttől.
    Mivel még itt is hátráltatott a helyzete, ha másként nem megy, akár azt is autodidakta úton, és szaktanár, sőt gyakorló kántorok kontrolljának, azaz ellenőrzésének iránymutatásai mellett viszi véghez tanulmányait.
    Ugyanis számára, nem az oklevél, a bizonyítványnak a papírja, vagy a diploma megszerzése a cél az elsődleges, hanem a tudás, az ismeret, és annak megfelelő, helyes használata. De úgy ám, hogy azt még az egészségesek is elismerjék, sőt megcsodálják.
    Már meg is született az első orgonaműve, mely orgona korál, és a „Tihanyi Korálok” címzést adta neki. Azt hiszem, az újdonság varázsával hat a mai zenekultúrában, de még a mai drummokra épülő silány könnyűzenei anyagok között is megférhet a könnyűzenei átirata.
    Sajnos, sem a médiákban, sem más közéleti programokban, műsorokban, a mai egészség károsultak nemigen bírnak labdába rúgni, hiszen, lehetőséget sem nemigen kapnak a bemutatkozásra, és az ismertté válásra. Kevés a róluk szóló sajtócikk, és a híradás is.
    A nagy médiagépezetbe, még egy egészséges művész sem tud beférkőzni, hát, noná, hogy elnyomják az egészség károsultat. Pedig, állíthatom, hogy egy némelyik rokkant művész, különb alkotásokat ír, vagy készít, mint az egészséges alkotók, művészek…
    Sajnos, ez a hátrány, és visszavetettség oly erős és nagyfokú minden esetben, hogy épp emiatt nem tud a rokkant sérült ember még véletlenül sem kitörni vagy sikeres lenni, ismertté válni. De nem csak a művészet területén áll ám ez így, hanem az élet minden területének skáláján.
    A rokkant, és beteg ember, a társadalom, és az egészséges emberek számára irritáló, és idegenkednek tőle, szinte taszítják, még ha esetenként együtt érezve, tán rendszeresen szolidaritást is vállalnak velük. De azért a beteg, a rokkant, azért mégis beteg, rokkant marad.
    Épp ideje, hogy az értékeket megosztva ismertessük a nagyvilággal és az emberek tömegeivel. És itt csak, és csakis mirajtunk áll, hogy vajon hidat építünk e az emberek között, és milyen hidat. De nem ám rozoga hidat, hanem értékes, felemelő, szép, mindenki által használhatót.
    Ez a nagyothalló ember, ezt a munkát már el is kezdte, és íme, már látszik is némi eredménye. Ha kitartással futja meg a célt, talán még az ismertség, és a siker mellett, nemcsak hidakat épít fel minden egyes cselekedetével és a művészetével is, hanem a szivárvány színeivel is üzen.
    Ha arra gondolunk, hogy nem teljes egy beteg ember, akit látunk, vagy beszélünk vele, mindig jusson eszünkbe, hogy lehet, hogy az értékeiben, alkotásaiban és művészetében mégsem hiányos az az ember…
    Ugyanis, ez a nagyothalló ember, akiről én írtam, az én vagyok.

    [Reply]

Leave a Reply


Warning: Invalid argument supplied for foreach() in /home/lelkkhu1/public_html/wp-content/plugins/cute-profiles/processors/cute_1.php on line 25